Oskar Schindler alakjával világhírre tett szert, Michael Collinsként pedig halhatatlanná vált. Ha meghalljuk ezt a nevet, két kép villan be agyunk képzelt filmvetítőjén. Az első egy fekete-fehér jelenet, amelyiken egy kalapos úr egy fehér zsebkendővel takarja el a száját, amikor szembesül a náci halálgyár végtermékével, miközben emberi hamu száll a levegőben, hogy beborítsa a város utcáit. Arcizmai fájdalomról és kiábrándultságról árulkodnak. A második filmrészlet helyszíne egy húszas évekbeli ír utca, fuvarosok, kisteherautók, sürgő-forgó emberek, de a tér közepén egy érzelmektől túlfűtött ember tart szenvedélyes beszédet egy maroknyi csapatnak. Ő Michael Collins.

Nem mintha Liam Neeson pályája során e két maradandó alakításán kívül nem volna említésre méltó momentum, de a Schindler Listája és Neil Jordan eposza tökéletesen rámutat Neeson heroikus alkatára. Ez az a szerepkör, ahol bennfentesként mozog. Ebbéli kisugárzásának köszönhető, hogy (újabban főleg igaz és lelkiismeretes figurákat játszik. De mielőtt még glóriát biggyesztenénk feje fölé, vessünk egy pillantást a mögötte lévő roppant hosszú és kemény útra, mely ide vezette, és ami feltehetően nem ér véget ezen a ponton.

Ahogyan az íreknél az lenni szokott, tisztes katolikus családban nőtt fel. A helyi színjátszókörbe egy lány kedvéért iratkozott be, ahol végérvényesen beleszeretett a színészetbe. Napirendje nem volt épp átlagos. Nappal igyekezett minél több Guinness sört szállítani, hogy aztán munka után átadhassa magát a színháznak. Ekkoriban Neeson bokszolóként is debütált, de egy balszerencsés meccs után végleg szakított a szorítóval. 1978-ban a dublini Abbey Theatre-hez csatlakozott, ahol főleg irodalmi klasszikusokban szerepelt. John Boorman itt szúrta ki magának az Excalibur egyik epizódszerepére. A filmszerepek egyre jobban vonzották. Volt arctalan bosszúálló Sam Raimi éjfekete Darkman-jében, veszedelmes kujon Woody Allen Férjek és feleségek-jében, és természetbarát doki a Nell, a remetelány-ban. Egyszer már volt dolga a horogkereszttel a Felhők közül a nap című buktában, igazán hiteles náci azonban Steven Spielberg gettódrámájában volt. A német gyártulajdonos szerepe meghozta számára az első Oscar-jelölést, mindemellett nominálták Golden Globe-ra, BAFTA-ra és a Londoni Kritikusok Díjára. Ezek közül azonban egyiket sem kapta meg. Mindezek alatt a Broadwayn is elismerést aratott az Anna Christie című darabjával. Itt ismerkedett meg Natasha Richardsonnal, későbbi feleségével. A 18. századi skót szabadságharcos, Robert Roy McGregor megformálásával végérvényesítette imázsát, melyet csak erősített a Michael Collins. Élete legjobb alakítása volt ez, amiért méltán jelölték ismét Golden Globe-ra és a Velencei Filmfesztivál Díjára. Ez utóbbit azonban el is nyerte.

A jövőt illetően csakis optimista lehet, karrierjét megfelelő irányba kormányozta. Amikor 1994-ben Timothy Dalton utódját keresték az új Bond-filmhez, sokáig úgy volt, hogy Liam Neeson lesz a „szerencsés” kiválasztott. Ha ez valóra válik, akkor most Pierce Brosnan helyett most ő szorult volna bele a macho akcióhős hálátlan szerepének csapdájába, és valószínűleg nem vele készült volna el a Nyomorultak és a Star Wars első epizódja sem. Vajon akkor ki lett volna Qui-Gonn Jinn? Talán Pierce Brosnan. Á, ez még viccnek is rossz volt!